JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2014. július 31.Névnap: Oszkár
    
 
Hónapok
MÁJUS 9. – A II. VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZŐDÉSÉNEK NAPJA EURÓPÁBAN – A GYŐZELEM NAPJA
THE END OF THE SECOND WORLD WAR IN EUROPE - VE-DAY (VICTORY IN EUROPE DAY)
 
Kis virág a napsütésben (fotó: Vimola Ágnes)

Kis virág a napsütésben (fotó: Vimola Ágnes)

Európában ezen a napon ért véget a második világháború. 1945. április 25-én az amerikai és a szovjet csapatok találkoztak az Elbánál. Április 30-án a Berlint ostromló szovjet erők elfoglalták a Reichstagot, Hitler öngyilkos lett. Május 8-án a III. Birodalom kapitulált, a német haderő feltétel nélkül letette a fegyvert. Május 9-én a szovjet hadsereg elérte Prágát, ezzel az európai hadszíntéren A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGET ÉRT, amely milliókat tett földönfutóvá, országokat és városokat rombolt le és közel 60 millió embert pusztított el. Május 9-én így a fasizmus felett aratott győzelemről emlékeznek meg világszerte, mely Európában egyben A BÉKE NAPJA is.

Pablo Picasso: Guernica
(festmény)
Robert Capa: D-day
(fotó)
Illyés Gyula: Buda, 1945. május
Jól esik itt a rom között
ülnöm mégis, az otthonomban.
Nap süt, odaát tál csönög,
mert csak a ház fele van romban.
De én ezt választom, a félig
nyilt falú-tetejű szobát.
A kerti hármas sír se rémít,
én ástam nektek, katonák.
Összedobált székek és képek,
földre hányt könyvek, bútorok –
letörölöm a törmeléket
egy hű asztalról, így írok.
Ládán ülve itt írok és itt
olvasok, innen hallgatom
a madarak csevetelésit
s kislányomét az udvaron.
Elképzelem (s ez a valóság)
egy ország rom-csúcsán ülök.
De enged már a szomorúság –
Bár a jajok, bajok, dühök
fölcsapnak rám, fröcskölve-zúgva –
Ülök a tenger mult felett
s szeretnék énekelni újra,
mint a madarak s gyerekek!
Márai Sándor: Verseskönyv
(részlet)
Feküdj le, ez a város ravatal most,
Az ifjúság pihen e romokon.
Ezer házból raktá e katafalkot,
A kék szalont már felverte a gyom.
Egy temlpm és egy ló teteme ásít,
Egy férfi könnyű gyermektestnek ás itt
Olcsó sírt, s vén nő dúdolgat, rekedt ­
A szél üres szobákban sepreget.
Illyés Gyula: Háborúk után
(részlet)
Tette dolgát a Föld szavunk szerint
hajolva, mint
kezes háziállataink.
Megszépült, megfénylett. Szemlátomást
kedvelte ezt az együttdolgozást.
S egyszerre: ágyú- és tetű-
karavánokkal fertőztettük gyönyörű
hajlatait, a vízdús, édes völgyeket –
Viszkető mocsok minden út.
Adnak egymásnak tüzvésszel jelet
a régi lánynótás faluk.
…Most meddő, morcos. Újra durva lett.
Hallgat, bár itt a kikelet
s minden fogan –
Mit tettünk vele? Oh, mit tettetek
a föld boldogságával, daltalan,
hazátlan emberek!?
Gyurkovics Tibor: Béke
(részlet)
Még egyszer fölrepülni
az ismeretlen égre,
s a lengő madarakkal
azt kiáltani: béke!
Hol van az a szabadság?
És hol van a mi tájunk?
Mi örökösen égünk,
mi örökösen szállunk!
Jékely Zoltán: Háborúból
(részlet)
Kérdezzétek csak meg a köveket:
akarták-é ezt a históriát?
Faggassátok a földet, az eget:
kellett nekik ez az iszonyuság?
Vegyétek sorra az állatokat,
kikkel egy-földön étünk idelent:
akartak-é ily szörnyű dolgokat?
Legfeljebb a hiéna mond igent.
Jékely Zoltán: Légoltalmi litánia
(részlet)
Vártuk, vártuk azt a percet,
mikor foszfor-bomba serceg
s mindenkit pokolra kerget.
Békességesebb napokban,
álmunkban, tanfolyamokban,
készülődtünk rá titokban.
Fekhelyünkön hánytorogvást
elképzeltük azt a bombát,
mit a lég vitéze dob ránk.
Rába György: Háború után
(részlet)
A ház hamvába guggol régen kihűlt az ágyú
kiégett már a lélek a vad perzselni vágyó
a halál hidegen az arcunkba lehelt
tavasz jött nyár míg ajkunk körül a fagy letelt
A kormos fegyverekre a harci szekerekre
szemérmetlen vörösbegy pattan könnyelmü cinke
nyújtja gémberedett tagját s a közös tűztől
föláll kiben ma újra a napok gondja füstöl
s kinek szívét gorombán törte a háború
asztalra hajtja súlyos fejét az őszhajú
Szabó Lőrinc: Háború után
(részlet)
Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után
százszorszent híreket kapok:
Sohse örült még így az ember
s a tenger
egész megfiatalodott!
Óh, szabadulás!… Mámorosan
táncolnak körűl a szelek;
rózsák tolonganak szemeimben
s minden
rostomban ujjongás bizsereg:
indulok, s ahogy a virágbaborult
fát röpíti illata szárnya:
millió kalandor vágyamon
testtelen, parttalan, gazdagon
szétszállok a világba.
Faludy György: Álom, puha német ágyban
(részlet)
Ma a győzelem napja van. Holnap új országot
építünk fel, bűn nélkül, békén és hófehéren.
Hogy íly bitang munkánkban ne zavarjon: tartsátok
börtönben mindhalálig, a szeretet nevében!”
És akkor a tömlöcbe vittek. Sok hosszú éven
át csorgott rám az ólmos víz s vén kenyeret adtak
ennem, zöldes penésztől nyálkásat és a térdem
megbicsaklott a csúztól s csak ültem és a vastag

Márai Sándor: Föld, Föld!
(részlet)

Lakásomból mindössze néhány tűzfalat találtam. Az ostrom alatt a ház három bombatalálatot és több mint harminc gránátot kapott. A szemétdombon, amely törmelékekből, lépcsőfokok romjaiból, bútorroncsokból emelkedett a lépcsőház helyén, felmásztam valahogy az emeletre, és a pépes, romos domb tetején, ami valamikor az otthonom volt, megpillantottam a cilinderem és egy francia porcelán gyertyatartót. Fényképek hevertek a szemétben, közöttük az, amely - régen valamikor, az ostrom előtt - az íróasztalom felett lógott és Tolsztojt ábrázolta, amint Gorkijjal állong a Jasznaja Poljana-i kertben. Ezt a fényképet zsebre tettem és körülnéztem, mit vihetnék még emlékbe? A torlaszokon át behatoltam a szobába, ahol könyveim sorakoztak a polcokon. Szerettem volna megtalálni a bilingvikus Marcus Aureliust, aztán Eckermann Beszélgetéseit és egy régi magyar kiadású Bibliát. De a rendetlenségben nehéz volt tájékozódni. A légnyomás, mint valami papírzúzda, pépessé darálta a könyvek legtöbbjét. Mégis egy könyv sértetlen címlappal feküdt a szemétdombon, közvetlenül cilinderem mellett. Felemeltem, elolvastam a címet:  „A polgári kutya gondozásának könyve”, ez volt a cím. Ez a kötetet zsebre vágtam és óvatosan lemásztam a szemétdombról a földszintre. Ebben a pillanatban - később sokat gondolkoztam ezen - különös megkönnyebbülést éreztem.

Ottlik Géza: Próza
(részlet)

Buda ostroma - nem tudom, hogy meddig tartott 1686-ban vagy 1849-ben, de - 1944-45-ben nekünk hosszú volt a Pasaréten. Karácsony estéjétől február közepéig vesztegzár alatt, villany, gáz, telefon, s ami a legrosszabb: víz nélkül, s persze éhkoppon, mégiscsak túléltük. A hidaink mind a Dunában, még a Lánchidat sem tudta megmenteni valaki. Éjjel-nappal hallottuk az ágyúszót, bombázást. Elképzeltük, hogy mekkora lehet a pusztítás. De amit aztán később az ember a szemével látott, azt nem tudta előre elképzelni. Házsorok, terek, utcák tűntek el, város helyett hóba-sárba-földbe taposott romok, hullák, dögök, roncsok mindenütt. Mindenkinek az volt az első és legtermészetesebb gondolata, hogy hagyjuk itt azonmód ezt az egészet, és építsünk valahol másutt, lejjebb vagy feljebb a Dunán, egy városalapításra alkalmasabb helyen - ahol például a hidak nem futnak neki meredek hegyoldalaknak - egy új fővárost.

Pilinszky János: Háború után
(részlet)

A kis kápolnát a dombtetőn időtlen idők óta nem használták. Az ajtaja beszögezve, a tornya félig a mohazöld tetőre roskadva. Az eresz alól, akár a markunkból, madár surrant ki az ürességbe.

– Segítsek?

De barátom igen erős volt, egymaga lefeszítette a kapura szegzett léceket, s beléptünk a kápolnába. Hosszú évek óta először mi ketten.

Mint egy víz alá merült hajó belsejében, úgy mozogtunk, mint tengerfenékre süllyedt kabinba, úgy léptünk be a padba.

Végre letérdepeltem – s mintha évek óta először ereszkedhettem volna térdre. Imádkoztam – s mintha évek óta most imádkozhattam volna először.

Ebben a pillanatban – hihetetlen világossággal emlékszem rá – ért véget a háború. S a világ fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben, mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel.

Igen, vége volt a háborúnak. Egy szót nem szóltam, egy hangot nem hallottam, szemem is csukva volt. Még csak egy árva harang se hirdette Jézus föltámadását.

Lengyel Balázs: A háborúnak vége
(részlet)

Aztán már ott is voltak, elárasztották a házat. Fegyvert és fasisztákat kerestek. Nem volt fegyverünk. Hogy is lett volna, civil voltam. Csak a tiszti pisztolyomat (amit nem vettem fegyverszámba) rejtettem az íróasztal legalsó fiókjába. Az ember nem szívesen válik meg gyermekes játékaitól. Az oroszok két fiókot húztak ki, dobtak ki csupán. A legalsót már otthagyták. Nem írhatnám ezt, ha kihúzták volna.

Este a szociáldemokrata munkás felesége ünnepi grízes tésztát főzött az örömünkre. Csodás volt. Boldogok voltunk. Vége a német megszállásnak, a nyilas gyilkosoknak.

Másnap reggel az újabb orosz csapatok a férfiakat összeszedték. „Davaj, davaj”, „kicsi robot”. Mentünk, ahogy a géppisztolyosok irányítottak bennünket végig a Rákóczi úton. Mellettünk szétszórt romok, törmelék, fagyott halottak. Égő házak a Kálvin tér és a Duna-part felől. Meg innen is, onnan is, beljebb a házak tengeréből, mindenfelől pernye és füst szállt.

Mentünk egy napon át sűrű sorokban, fegyverropogás között. Ránk irányított fegyverekkel, ugató ordítozással – mint megtudtuk – a gödöllői fogolytábor felé. Aki kiugrott a sorból, ha észrevették, lelőtték.

Megtörtént, amit a németek miatt reméltünk, a felszabadulás. Majd csak kialakul előbb-utóbb. Legalábbis reméltük.

Méray Tibor: Évfordulók
(részlet)

Attól, hogy Magyarország Hitler szövetségese volt, még lehetne ma Ausztria vagy Finnország helyzetében. De nekünk – leginkább a keletnémetekhez és bolgárokhoz hasonlóan – „sikerült” megdupláznunk a vereségünket: a háborúban is, a háború után is a vesztesek közé tartoztunk. Kár volna újra és újra képzeletben átírni a történelmet: „mi lett volna, ha…”; kár volna az „ősi magyar átkot” emlegetnünk, siránkoznunk vagy szitkozódnunk – ez sem az elmúlt 40 évre nem ad vigaszt, sem az elkövetkező évtizedekhez erőt.

Maradjunk a ténynél, a kettős vereségnél, annál is inkább, mert a hivatalos történetírás mind a kettőt győzelemmé igyekszik átmázolni. Az elsőt – felszabadulássá, a másodikat – a szocializmus építésévé. 1945 április 4-e valóban lehetett volna felszabadulás – átmenetileg és annyiban az is volt, hogy a német gyarmattá vált ország területéről a szovjet hadsereg kiverte az utolsó náci és nyilas csapatokat. Dehát miféle felszabadító az, amelyik a nép megkérdezése nélkül, sőt – ahogy ’56 megmutatta – a nép óriási többségének akarata ellenére még mindig ott van a „felszabadított” országban, s nemcsak ott van, de ő ott igazi úr – végső soron minden és mindenki tőle függ?

Gyurkó László: Arcképvázlat történelmi háttérrel
(részlet)

Aki nem érte meg 1848 márciusának idusát, nem élt az meg semmit, mondotta egy szemtanú. Én is fogalmazhatnék így: aki nem élte meg 1945-öt, nem élt az meg semmit.

A párhuzam azonban nem pontos. 1848-ban talpra állt a nemzet, hogy kivívja a szabadságát. 1945-ben viszont Magyarország elvesztette a háborút, a főváros, az ország egy része romokban hevert, az emberek éheztek, fáztak, s a szabadságot nem a felkelt nép, hanem a szovjet hadsereg hozta meg az országnak.

Hangulatában mégis volt valami közös 1945 és 1848 között. Az egész ország érezte a gyökeres változást, s ennek megfelelően parázslottak a szavak, az indulatok, a viták, harsogtak a szónoklatok.

Bertók László: Priusz
(részlet)

Kérem, mi ott Csurgón a környékbeli parasztok meg a szétvert és még mindig ütött falusi középosztály: papok, tanítók, kiskereskedők, kisiparosok, vasutasok, hivatalnokok gyerekei voltunk. Háborús gyerekek, hadiárvák. Közhely, hogy félelemben, megaláztatásban, nélkülözésben s ugyanakkor reménykedésben telt el a gyerekkorunk. Kilenc-tíz évesek voltunk, amikor vége lett a háborúnak, tizenkét-tizenhárom évesek, amikor apánk hazajött a hadifogságból. Ha hazajött. Ez már a híres-nevezetes demokrácia, a koalíció időszaka. Bevallom, nemigen emlékszem ezekre az évekre. A háborúra, annak is a végére, sokkal jobban.

Arra például, hogy bejöttek az oroszok, de előtte egy órával a ratáikról ledobált gyújtóbombákkal fölgyújtották a falu összes zsúpos pajtáját, istállóját. Hogy miközben az utcai kerítésnél fehér zsebkendővel integettünk nekik, az istállóból kivezették és elvitték a két lovunkat. Arra, hogy mennyi vacakot meg vacaknak hitt patront, lőszert, törött tusú puskát, gránátot, miegyebet szedtünk össze az utcán, a kertekben vagy a „Bugyásban”, amikor 1945 nyarán a bolgárok elhagyták a táborukat. Arra, hogy kis híján a kezemben robbant föl valami. Szerencsém, hogy Lajos, a barátom idejében ordított rám, és elhajítottam, és hasra vágódtunk, és csak akkor robbant, amikor földet ért. Hogy B. Ernőnek az egyik szemét vitte ki, H. Jancsinak az ujjait vágta le a gránát játszadozás közben. Meg arra, hogy ugyanazon a kora nyáron egy hónapos iskolába járásért kaptam meg a harmadik osztályos bizonyítványomat, s azt is csak azért, mert a katolikus tanító már hazajött a háborúból, és a második osztálytól kezdve a falu összes gyerekét, az evangélikusokat is, összeszedte-odavette a kis katolikus iskolába, hogy ne vesszen el egy évünk. Itt látom a szemem előtt, hogy hogyan törölgeti édesanyám a lószerszámot, amit a németek ott hagytak, az oroszok elől meg elásott. Itt a két kisborjút, amit aztán valahogy venni tudtunk, s addig pátyolgattunk, etetgettünk, amíg jármot nem tehettünk a nyakukba. Elkészült közben az új kocsi is, a helyett, amit a németek vittek el.

Virág Benedek: Békesség-óhajtás
(részlet)
Szállj le felséges palotád egéből
Béke! mennyeknek koronás leánya!
Szállj le s Európánk mezején jelenj meg
 
Már valahára!
Juhász Gyula: Béke
(részlet)
Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.
Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.
Jékely Zoltán: Háború!…
(részlet)
Háború!…
Háború!
Milliárd anyaméh sajogja feléd
iszonyu átkát!
Egyforma jajveszékeléssel
siratja holt fiát
az üzbég s a magyar anya,
egyformán csapdossa homlokát a falba
s gügyög eszelősen egy sárgult fotokópiának.
Európa mezőin, Afrika sivatagjain
többmillió névtelen halott
arcára ugyanegy ordítás fagyott:
Nem hagyták, hogy megcsókoljam anyámat!
Jaj, senki, senki se tudja meg,
mi lett belőlem, hol vagyok!

1944. június 14.

Reviczky Gyula: Béke-gondolatok
(részlet)
Csak harcz! Örök harcz minden áron!
Eleje nem volt... lesz-e vége?...
Mikor lesz már csönd a világon,
Mikor lesz már igazi béke?
Meddig fog harczban vér ömölni?
Meddig fog embert ember ölni?
Ki itt a hóhér? Ki a zsarnok?
Király? népszellem? államérdek?
Ki hozza létre mind e harczot?
Kin szárad annyi ember-élet?
S ki fogja elmondhatni végre:
Pihenjetek meg! Itt a béke!
Babits Mihály: Húsvét előtt
(részlet)
 
Ó, béke! béke!
 
legyen béke már!
 
Legyen vége már!
 
Aki halott, megbocsát,
 
ragyog az ég sátra.
 
Testvérek, ha túl leszünk,
 
sohse nézünk hátra!
 
Ki a bűnös, ne kérdjük,
 
ültessünk virágot,
 
szeressük és megértsük
 
az egész világot:
 
egyik rész a munkára,
 
másik temetésre:
 
adjon Isten bort, buzát,
 
bort a feledésre!
Harsányi Lajos: Ki az Úr?
(részlet)
Kezdetben volt az Isten.
Az Isten volt az Úr.
Azután jött a Tűz, Víz
Az Ég , a kék Azúr.
Majd jöttek a Királyok.
S azok lettek urak.
Aztán elűzték őket,
Kiirtva magjukat.
Majd jött a felséges Nép
És a Nép lett az úr.
Majd jött a szent Szabadság
S akkor az lett az úr.
Azután jött a Terror
S a Terror lett az úr.
Azután jött az Inség
S az Inség lett az úr.
Azután jött a Bőség.
(Nem lett belőle úr.)
Botorkált a megértés.
(Nem lett belőle úr.)
Azután jött a Bankár
S a Bankár lett az úr.
Azután jött a Sátán
S most a Sátán az úr...


gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal