Ez az oldal a Magyar Szabadalmi Hivatallal együttműködésben készült.

Közismert, hogy a céhrendszer zártsága, monopolisztikus jellege már a XVIII. században is, de különösen a XIX. század folyamán mennyire akadályozta, illetve torzította az iparfejlődést. Felszámolására és a modern szabályozásra mégis csak a XIX. század utolsó harmadában került sor. 1851-ben már megtiltották új céhek alapítását, a legfontosabb iparok űzését hatósági engedélyhez kötötték. Az 1860-ban életbe lépett új iparrendtartás még mindig nem törölte el a céheket, de ajánlotta, hogy alakuljanak át ipartársulattá. Megtiltotta mindkét szervezetnek az iparűzés korlátozását, jelentősen csökkentette az engedélyhez kötött iparok számát, lehetővé tette, hogy az iparosok szabadon kereskedjenek a termékeikkel.

Valódi változást az 1872:VIII. tc. hozott, kimondva, hogy a törvény életbelépésétől számított három hónapon belül minden céhnek meg kell szűnnie. A szabad ipargyakorlás alanyi joggá vált. A iparosok „közös érdekeik előmozdítása végett” területi, illetve szakmai alapon ipartársulatot szervezhettek vagy a megszűnő céhek közös akarattal, vagyonukat megtartva átalakulhattak. Az ipartársulatok egyetlen komoly jogosítványa, hogy működtethették a békéltető bizottságot, amely az iparosok és segédszemélyzetük közti vitákat volt hivatva „kiegyenlíteni”. Alapszabályt kellett alkotniuk, a tagság önkéntes volt, azok is beléphettek, akiknek szakmája nem volt képesítéshez kötve. A törvény értelmében minden önálló iparos tarthatott tanoncot, alkalmazhatott segédeket. A tanoncot kötelező szerződésben rögzített feltételekkel kellett a szakmára megtanítania, iskolázásáról gondoskodnia, majd a tanoncidő elteltével az „igazságos bizonyítványt” kiadnia.

Magyar Szabadalmi Hivatal (Forrás: Évfordulóink 1999. MTESZ;BFL Levéltárismertető)